Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

68 Petőfi-Könyvtár Sem part, sem örvény nincsen még előttem, Csak hánykódás, csak örökös habok; Hánykódom egyre a folyó nagy árján ... Ki sem köthetek, meg sem halhatok. (Tündérálom.) Milyen kristálytiszta látással tekint e két versszakban vissza a vad háborgásra, melynek szive hónapokon által oly nagy betegje volt, s mily tökéletesen szemlélteti valódi élethelyzetét, mely hánykódás az örökös habokon, mert éppen a nagy életharcz kellő közepéig jutott el ez időtájt, amikor sem örvény nem fenyegeti, sem a partot nem láthatja még. De midőn most a kínzó disharmonia elcsitul, mely hónapokon át gyötörte, egyszerre csak ráköszönt ifjú lelkének eredendő, napfényes harmóniája, melyben lénye mintegy újjászületik. És az újjászületés teremtő pillanatában egyszerre csak bűvös emlék támad benne; újjászületik lelkében az első ifjúi szerelemnek egész tündérvilága: De mily hang ez, mily túlvilági hang, Mely bévegyűl a habzugás közé ? Tán szellem, égbe szálló a pokolból, Hol büntetését már átszenvedé ? . . . Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket — Oh lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet! (Tündérálom.) És az ének, melyet a hattyú zengedez: az a régi és mindig új ének, mely ifjú, romlatlan, nagyra-