Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 69 törő szivekben szólal meg, örökhü barátságról, a csillagokba ragadó dicsőségről, és ami ezeknek legszebbik testvére, az első szerelem hajnalhasadásáról : Barátom hű volt ; ürítgettem véle A boldog órák édes poharát, S a lelkesülés égi mámorában Sasként röpültem a világon át. S a merre szálltam, minden az enyém volt! A dúsgazdagság bársony pamlagára Hajtám le főmet, melyet övezett A dicsőségnek csillagkoronája. (Tündérálom.) Ez az a kor, melyről a költő maga mondja: „Nem voltam többé gyermek, s nem valék még ifjú." Petőfi most erre az időszakra, mint régen múltra tekint vissza: pedig a dologban az a nagyszerű, hogy a költő rajongó lelkülete most is, huszonhárom éves korában is, bámulatosan közel áll még a serdülő gyermekifjú tiszta hitéhez, úgy hogy még tovább is ebben a korban leiedzeni látszik; másrészt azonban mint művész annyira magasan áll, hogy egész tárgyiassággal tudja megrajzolni a gyermekifjunak szerelmi álmait. Szóval szerencsésebb pillanatban a „Tündérálom" valóban nem születhetett volna meg. Legnagyobb sajnálatomra nem idézhetem a lapokra terjedő költeményt és meg kell elégednem azzal, hogy egyik versszakát ide iktassam. Ebben a költő az ifjút úgy festi,