Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

64 Petőfi-Könyvtár tör elé sebzett önérzetéből. És mily jellemző még ebben a visszás hangulatban is, mikor nem csak a világtól, de önmagától is menekülni szeretne, ilyen gyönyörű kis verset tud írni: Szeretném itthagyni e fényes világot, Amelyen oly sok sötét foltot látok. Szeretnék rengetegbe menni, Ahol nem lenne senki, senki! Ott hallgatnám a lombok suttogását, Ott hallgatnám a patakok zúgását És a madárnak énekét, S nézném a felhők vándorseregét, Nézném a nap jöttét s lementét . . . Mig végre magam is lemennék. (.Szeretném itthagyni.) Tiz egyszerű sorban, melyekben nincs egy szerényke szóvirág sem, mégis mennyi zene, mennyi tisztára szűrt költészet! íme, tiz sorban együtt van minden, ami a világfájdalom lényegét alkotja, de minden bombast, minden sallang nélkül. Meg keli azonban jegyezni, hogy Petőfi ezt a hangot egyáltalán nem fejlesztette tovább. Itt megcsendül valami egészen uj hang, mely azonban többé soha sem szólal meg költészetében. Hogy is szólalhatna meg újból, hiszen ő nem a világbánat költője; hiszen ő azt a világot, melyet elhagyni szeretne, még „fényes viiág"-nak látja. Igen, ha túléli vala szabadságharczunk bukását, ha összeomlani látja a világszabadság reményeit, akkor lett volna folytatása ennek a tiz-soros versnek.