Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

48 Petöfi-Könyvtár Még áll s emelkedik az éghez kéménye, Mint a haldoklónak utósó reménye. Pinczéje beomlott, a kút is mellette, Honnan az ostorfát valaki elvitte; Csak az ágas és a gém van meg épségben, Egy mogorva sas ül a gém tetejében. Legmagasabb hely a pusztán e gém vége, Azért ült föl a sas ennek tetejébe. Fönn ül és merően maga elé bámul, Mintha gondolkodnék a mulandóságrul. Fölötte lángol a nap, az égnek ifja, Lángol, mert kebelét a szerelem vívja; Szeretője, aki epedve néz rája, Délibáb, a puszták szép tündérleánya. (A csárda romjai.) Ez a példa a legjobban világítja meg azt, hogy mi is az a dynamikus ihlet. Olyan költői kedélyt jelent ez, mely nem tud hova lenni a termékenységtől és gazdagságtól, s melynek csapongania kell, hogy szabadulhasson pazar kincseinek el nem viselhető terhétől. Valóban Petőfi olyan Kroesusa a lirai kedély- s képzelemvilágnak, hogy hozzámérve még a nála nagyobb kaliberű költői lángelmék is olykor szürkéknek és szegényeseknek tűnnek föl. De ha így föltártuk Petőfi költői erejének legragyogóbb oldalát, akkor mindjárt jeleznünk kell az árnyékot is, mely annak szükségszerű kísérője. Egy, csakis egy az, aminek Petőfi költészetéből szükségszerűen hiányozni kellett. És ez: a nyugalom. Oh, nem a közönséges nyugalomról beszélek, hanem arról a nyugalomról, mely lebomlásra készt, mert az erő tökélyének megjelenése Petőfi