Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 47 előtt meghajolni kényszerítsen bennünket. S ekkor a költő váratlanul a borongó hangulatból nagyszerű lendülettel a fönségesbe csap át, azzal a művészi fogással élve, hogy önmagát beleviszi festményébe : a kútgém csúcsán ülő sasnak jelképében dicsőitvén meg a mulandóságon merengő költői elmét. Végül az egész festményt a pusztai délibáb viszfényében füröszti és aranyozza meg: Csárda, eldőlt csárda, még mikor tebenned Utasok vigadtak, utasok pihentek! Fölépít tégedet újra képzeletem, S vendégidet színről-színre szemlélhetem : Itt görcsös botjával egy vándorló legény, Ott zsíros subában egy pár szegénylegény, Itt hosszú szakállal egy üveges zsidó, Amott egy drótostót s több ilyen borozó. Hát a szép csaplárné fiatalságával ? Mostan ölelkezik egy hamis deákkal, Kinek a bor kissé megzavarta fejét, De a szép menyecske még jobban a szivét. S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan ? Kinn a kazal végén álmodik nyugodan . . . Kazal végén akkor, most már lenn a sírban, És a szép fiatal menyecske is ott van, És a hamis deák s mind, kik itt boroztak, Ők valamennyien már rég porladoznak. A csárda is vénült, vénült és roskadott, Leüté fejéről a szél a kalapot, A födelet . . . ekkép áll hajadon fővel, Mintha urával beszélne, az idővel, S kérné alázattal, hogy kissé kimélje ; Hanem sikertelen esdeklő beszédje. Düledez, düledez ; félig ismerni csak : Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak.