Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

162 Petőfi-Könyvtár hivatva a mi hazai költészetünkön belül. Petőfi, mint mondom, az ő optimista lelkületét, az ő túláradó szerelmét (és gyűlöletét) viszi természetköltészetébe ; de éppen ezért valami olyat alkot, amit más modern költőnél hiába keresnénk. Mert bárha költészetének tartalmát túlnyomóan a társadalmi motivumokból meríti, mégis — majdnem azt mondanám, hogy az ő akarata ellenére művészete nem a társadalmi kérdésekben (hazafiság, demokratia, világszabadság, általános boldogság), hanem a természeti képek festésében (s az ezzel oly rokon szerelmi költészetben) éri el tetőpontját. Az ő tulajdonképeni ereje, ha kedélyének gazdagságától, hőfokától, dynamikus voltától eltekintünk, mindenek fölött a természet iránti mély érzékén, rendkívüli szemlélő képességén, vagyis jobban mondva a természet szemléletéből táplálkozó hatalmas képzeletén alapul. Petőfi a képzelő tehetségnek óriása, és ha ő azt mondja, hogy: Az én képzeletem nem a por magzatja, Mennydörgés volt apja, villámlás volt anyja, Csecsemő korában sárkánytejet szopott, Ifjú korában oroszlánvért ivott . . . (Az én képzeletem nem . . .) akkor még csak szelíd képet fest arról a páratlan adományról, melylyel őt az anyatermészet fölruházta. Ha mindjárt tanulmányom elején Petőfi dynamikus kedélyalkatának tüneményes voltát emeltem ki, most kiegészítőlég hozzá kell tennem, hogy ez a kedélyalkat csak azért válhatott oly tüneményessé, mert egy kivételesen hatalmas kép-