Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 161 még csak tudni és hallani sem akar semmit sem. Szóval Petőfi szive olyan túláradóan szerelmes, hogy szerelemvágyával betölti az összes csillagvilágokat is. Természetköltészete ily módon nagyon élesen és jellemzetesen különbözik a modern világ bánatos és világdaczos természeti költőkétől, akik közé pl. Byront, Shelleyt, L.enaut és Vajda Jánost sorolhatjuk. A modern világbánatos ember a természettel szemben állva mindenek fölött egyéniségnek, a társadalomból kiszakadt egyéniségnek érzi magát. A társadalmi közösség ugyanis akárhányszor úgy tűnik föl előtte, mint amely egyéniségét gúzsba kötni, valójából kivetkőztetni, szabadságától megfosztani akarja, s mint amely szokásaival, törvényeivel, intézményeivel akárhányszor minden jobb érzését, igazságra való leghőbb vágyódását kigúnyolja, csúffá teszi. A természettel szemben önmagát és istenét keresi a modern költő, úgy, hogy ezt a természetköltészetet tekinthetjük a modern poesis legbecsesebb részének. Az igazi modern költőnek, mint individualistának, saját egyéniségének megismerésére, kialakítására kell törnie és e munkájában éreznie kell, hogy csak az istenével való társalgásban találhatja meg önmagát, istenével pedig sehol úgy nem társaloghat, mint a természet jelenéseinek végtelenül sejtelmes beszédjében. Petőfi nem szakad el eléggé az emberi társadalomtól, midőn természeti képeit festi: ennek az elszakadásnak kifejezésére nem is annyira ő, mint inkább lánglelkü utódja Vajda János volt Petőfi-Könyvtár. XIII. 11