Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 15 megirt aesthetikai értekezésből, — hogy tüneményes léleknek, kivételesen nagy ujitó szellemnek kellett annak lennie, akin a korlátoltság s az irigy féltékenység igy meg tud botránkozni. És ki tudja, nem tornyosult volna-e még magasabbra ama kőés sárhalmaz, ha az irodalomi csatazajt el nem nyeli egy komolyabb háború förgetege, s a kritikai hangzavar belé nem enyészik puskák ropogásába és ágyúk bömbölésébe. Ki tudja, hogy ha a költő túléli vala szabadságharczunk bukását, nem ujult volna-e ki ellene fokozódó dühvel a régi irodalmi gyűlölködés? Hogy ez nem hiú kérdés, azt mindenki érzi, aki Petőfi egyéniségét ismeri, és tudja, hogy ő utóbb mennyire elszakadt már barátaitól, s mily rettentő meghasonlás küszöbén állott saját nemzetével szemben. A költő, aki határt nem ismert elvi hajthatatlanságában, képes lett volna — jobban mint Byron — hazáját maga ellen lázítani! De a Gondviselés nem engedte meg, hogy az a tragikum, mely Petőfi lényében lappangott, teljesen kifejlődhessék. Paradoxonnak látszik, pedig valóság, hogy a korai halál óvta meg Petőfit tragikai végzetének beteljesedésétől. A halál szabadította ki egy mindeneknél súlyosabb lelki válságból . . . S mire a forradalmi vérzivatar elvonúlt, ő már a csillagokból vigasztalóan tekinthetett alá balsorsú nemzetére. A megdicsőülttel szemben természetesen végkép el kellett némúlnia minden becsmérlő kritikának és elkövetkezhetett az istenítés, majd meg a komolyabb aesthetikai méltatás korszaka. Ámde