Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

16 Petöfi-Könyvtár nagyon tévedne, aki azt hinné, hogy most már megszűnt az a kancsal féltékenység, melylyel az egykorú kritika mérlegelte volt a tüneményes jövevényt. Ez a féltékenység csak mélyebbre húzódott, hogy a tökéletes tudományos tárgyiasság talárjába burkolódzva annál hathatósabban homályosítsa el azt, ami Petőfi valódi nagyságát alkotja. Csak a hivatalos kritikáról szólok itten s távol állok attól, hogy az elfogulatlan Petőfi-búvárok és kritikusok lelkes rajának érdemeire árnyékot borítani akarnék; ámde mi tűrés-tagadás: az ujabb kritika is csak azon a nyomon indult tovább minden elismerésével és dicsőítésével, amelyre őt az egykorú Petőfikritika ócsárlásai terelték volt! Mert mi ellen támadt az egykorú kritika Petőfi költészetében ? Nemde „népiessége" ellen. És az ujabb kritika mit magasztalt benne? Megint népiességét. Kétségtelenül örvendetes haladás rejlett abban, hogy az ujabb kritika lelkesedni kezdett azért a népiességért, mely ellen régebbi kontár és émelygős lantpengetők vagy zugirók föllázadtak volt: ámde nagy kérdés, hogy kik homályosították el jobban a rendkívüli újítást, mely Petőfi költészetének igazi dicsősége: azok-e, akik népiességét szidalmazták, vagy azok-e, akik népiességét magasztalták? Én azt hiszem, hogy az utóbbiak. Mert amíg ízetlen irodalmi illem- s tánczmesterek (mint pl. Császár Ferencz) megfeledkezve az illem- s táncztan minden szabályairól, vak dühvel támadtak neki a Petőfi népiességének, addig mindenki érezhette, hogy csodálatos uj ember jelent-