Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 153 Persze, épp a boldogság fogalma az, melyet aránylag még a legkevésbé tisztázott, mert mint maga mondja: ezt minden ember másban leli, mi több, ezt, úgy látszik, még senki sem találta meg. A költő előtt itt az az alapigazság dereng, hogy mennél igazábban az igazi boldogságra tör az ember, annál mélyebben meggyőződik, hogy az a földi életben nem érhető el. Ebben rejlik embervoltunknak közös tragikai vonása, mely annál jobban érezhetővé válik valamely egyéniségen, mennél nagyobb energiával tör az igazi boldogság felé. Petőfi is gyanítja ezt, de nem alkotja még meg az ember tragikai lényének világos fogalmát, mely abban áll, hogy az az ember boldogság-vágyánál fogva áttöri az érzéki jelenésvilág korlátait, vagyis hogy ez a boldogságvágy semmiképpen sem fér bele az érzéki jelenések világába, amit a bölcsészek úgy fejeznek ki, hogy az emberi boldogságvágy metaphysikai jellegű. Petőfi azonban az észhez fordulván világosságért, eleve ily módon zárja el maga előtt a világosság útját: Nyomorú ész, Ki fénynek hirdeted magad, Vezess, ha fény vagy, Vezess csak egy lépésnyire ! Nem kérlek én, hogy átvilágíts A más világnak fátyolán, A szemfedőn, Nem kérdem én, hogy mi leszek ? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok S miért vagyok ? . . .