Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 147 Mert olyanok a túlforró, nemes, eszményhitű lelkek: ha észreveszik saját kedélyalkatuk végletszerüségét, akkor halálvágy lepi meg őket, meghalni óhajtanak, de természetesen csak valamely szivükhöz nőtt eszmény szolgálatában, hogy ily módon engesztelő áldozatot hozzanak szivük végletes gyöngeségeért. Szóval a martir koronáért epednek. íme, egy lélek, mely mindeneknél rózsaszínűbb, optimistább, s épp ennél fogva a vértanúságot szomjúhozza! Ki-ismer még ilyet? A magyar nemzet ismerje meg ilyenképen a világszabadság dalnokát, Petőfit, s avassa őt szentjei közé. Mert ha nem tenné, akkor a nemzet nevét meg nem érdemelné. De ez nem azt jelenti, hogy bálványimádást üzzünk Petőfi nevével, hanem hogy őt valóban megismerni iparkodjunk. Mert lehetetlen valamely egyéniség kiválóságát valóban megérteni és e kiválóságban igazán gyönyörködni, anélkül, hogy gyöngeségét is át nem értettük volna. Az előbbiekben éppen azon fáradoztam, hogy a Petőfi egyéniségében rejlő alapgyöngeséget mennél világosabban föltárjam. Láttuk, mily túlon-túl eped a földi boldogságért, vagyis hogy túlbecsüli azt, amit a földön elérhetünk. „Az apostol"-ban pl. így elmélkedik: Mi czélja a világnak ? Boldogság ! s erre eszköz ? a szabadság ! (Az apostol, XI.) Lám, itt Petőfi az ő szabadságeszményét, melyet mindenek fölé helyezett volt, mert egyenesen isiené10'