Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

146 Petőfi-Könyvtár konyhára . . „Ejnye mi az isten nyila, üres már a ládafia . . .", ..Hányadik már a pohár, csak ötödik . . „A faluban utczahosszat muzsikáltatom magamat" stb. Akkor ő még csak lelkének felületéről veszi a hangulatokat. Élményei még nem ülepedtek meg, hogy érzelmeinek mélyeire szállhasson. A pezsgő ifjú vér még nem engedi meg, hogy kellő önismerethez jusson és kedélyalkatának végletszerüségét megsejtse. Csak az átmeneti időszakban (1845), midőn ..Az őrült"-et irja és a „Felhők" szaggatott daltöredékei, aphorismái és látományai törnek elé zilált kedélyéből, támad föl benne baljós önismerete, melynél fogva önmagát az őrültnek képében objectiválja és képzelmét a világ összeomlásának látományai foglalkoztatják. De csak 1846-ban, vagyis fejlődésének második szakában bontakozik ki a világszabadságért való eszményi hevülettel együtt temperamentuma végletes voltának öntudata, korai halálának jós előérzete, sőt egyenesen halálvágya is: Ott essem el én, A harcz mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli vég szava zendül, Hadd nyelje el azt az aczéli zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engem összetiporva . . . {Egy gondolái bánt engemet . . .)