Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 145 jellemzetes sötét árnyékot vet aranyos napfényben úszó költészetére. De halálsejtelmei között mindig egy gondolat vigasztalja, hogy nem halhat meg addig, amig igazán boldog nem lesz, és ezt neki hinnie kellett, mert e hit nélkül nem tölthette volna be költői hivatását. Nem élt a -földön soha költő, akinek annyira szüksége volt a boldogság exaltatiojára, mint Petőfinek, mert csak ebből az exaltatioból eredhetett költészetének legmagasabb kivirágzása, igazi culminatioja, amint ezt a Júliához írt szerelmi költeményeiből látjuk. Ha ezeket nem írja meg, akkor élete valóban csak töredék lett volna, akkor Petőfi csak árnyéka volna önmagának. Az a hit, hogy neki még itt a földön éreznie kell egy mérhetetlen egyéni boldogságot, továbbá a saját költői hivatásába vetett hite, végül pedig istenhite egyetlen hitbe olvad össze, mely — hogy úgy mondjam —egyéniségének gyökere. Nem a köznapi optimismus embere volt tehát Petőfi. Való igaz, hogy rózsaszínűbb lélek az övénél már alig képzelhető, de éppen mert oly nagyon tud lángolni a boldogságért és mert oly mérhetetlen exaltatioba tud esni a boldogságon belül: utóbb maga is sejteni kezdi saját temperamentumának végletszerüségét. Fejlődésének első szakában még ez a balsejtelme nem tör költészetének fölszinére, akkor ő még csak amolyan szilaj, pajkos, aranyos ficzkónak látszik, akinél ilyen nóták járták: „Milljom átok, bort a billikomba ... „Hortobágyi korcsmárosné, angyalom . . „Befordultam a Petőfi-Könyvtár. XIII. 10