Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 103 A Czipruslombok utolsó darabjában pedig Petőfi igy búsong Etelke sírján: Messze vándoroltam, elhunyt édes lelkem, De mindig, mindenütt, ahol jártam-keltem, Bánatos emléked, mint egy sötét fátyol Húzódott utánam sírodnak halmától. Visszajöttem hozzád. Csókot nem adhattam Nyájas üdvezletül; mélyen vagy alattam, Lehajtom fejemet árva fűz módjára, Nem lágy kebeledre, de kemény fejfádra. Játszanak ujjaim, nem szőke hajaddal, Tán már hamvaidból sarjad fűszálakkal; És hallok suttogást, nem kedves ajkadét, Hallom suttogni csak a temető szelét. (Messze vándoroltam . . .) Ez a két párhuzamos idézet azért is különös figyelemre méltó, mert mutatja, hogy Petőfi menynyire ura a különböző tónusoknak, melyek a gyermeteg hangból a finomabb érzelmességhez vezetnek. János vitéz természetesen naivabb hangnemben búsul kedvese sírján, mint Petőfi maga, de azért a két hangulat alapjában véve azonos. Különben, ha valaki nem is akarná elfogadni föntebbi bizonyításomat, akkor is kénytelen volna elismerni, hogy a János vitéznek és magának a költőnek szerelmes szive mily tökéletesen egyező. Nem csak azért, mert mindketten egyenlő hűséggel tudnak szeretni, hanem azért is, mert János vitéz számára a szerelem csak épp úgy igéret marad az egész költeményen át,