Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

102 Petőfi-Könyvtár akkoi mindnyájan meg vagyunk győződve, hogy a népmese igazságszolgáltatása értelmében, a hazatérő János vitéz kiszabadítja Iluskáját a gonosz mostoha körmei közül és hogy boldog párként máig is élnek, ha meg nem haltak. Valóban senki sem akadhatna fön az ilyen befejezésen, sőt ellenkezőleg mindenki el volna ragadtatva a költemény kerekségétől, remek, egységes compositiojától. Ámde a költő kegyetlen szívvel másként intézi a szegény Iluska sorsát, agyon kínoztatja gonosz mostohája által és a hűséges Jancsit kedvese sírhalmára borulva mutatja, úgy hogy önkéntelenül maga a költő jut eszünkbe, aki épp így búsongott az aranyhajú Etelke sírján. Ide iktatok három versszakot a János vitéz temetői jelenetéből, és aztán három versszakot a Petőfi búsongásából Etelke sírján, hogy az olvasó a két idézet teljesen rokonhangulatáról maga is meggyőződjék: Leáldozott a nap piros verőfénye, Halovány hold lépett a napnak helyébe, Szomorún nézett ki az őszi homályból. János eltántorgott kedvese hantjától. Még egyszer visszatért. A sírhalom felett Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett. Leszakította a virágszálat róla, Elindul s mentében magában így szóla: „Ki porából nőttél, árva kis virágszál, Légy hűséges társam vándorlásaimnál; Vándorlok, vándorlok, a világ végéig, Míg kívánt halálom napja megérkezik." (János vitéz, X\1U.)