Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Viharos éjszaka

92 Petőfi-Könyvtár Milyen szép is lenne, ha bele tudná irni az ő gondolatait a nép szivébe. Mennyi gyöngyöt kapna érettük cserébe. És amig lábait fáradtan húzgálta ki a süppedő sárból, mind tisztább alakot öltött lelkében az a gondolat, hogy a nép nyelvén fog irni, a nép szivének fog dalolni. Ez tud csak igazán sirni és örülni, gyászolni és vigadni. És ezután már nyugodtabban vitte feltört hátán a kitömött borjút s a szegény, kiszenvedett bajtárs árnyéka sem követte lépteit. Ő legalább itt fog pihenni a hazai földben, magyar nő könnye fogja öntözni a sirján nőtt virágot, de ha ő ott hal meg a távol idegenben, még a sirját sem fogják megtalálni soha. Hej, csak most érezte, mit tesz elhagyni a hazát, a nemzetet, szülőt és barátot, és olyan nép közé vegyülni, mely se nyelvét, se szivét, se vágyait nem érti. Olyan ez, mint mikor álmában meghal az ember, magát látja a terítőn és a siratókat a ravatala körül. Három heti gyaloglás után megérkeztek Zágrábba. A hosszú út nagyon megviselte gyönge idegzetét. A csalódás pedig, hogy nem Tirolba mentek, fásult lelkét is lesújtotta s testben-lélekben megtörve, kórházba került. Idegláz kínozta s közel két hónapig feküdt a kórházban. Ereje rohamosan fogyott, vézna, halvány árnyéka lett önmagának. És ahogy zörgő csontjairól esett le a hús, úgy hullott le lelkéről is a dicsőség vágya, álma és reménye. De a végzet nem engedte, hogy lehulljon és nyomorultul összetörjön az a csillag, amelyet ő üstökösnek szánt. Az ifjú felgyógyult és testi erejével együtt tért vissza lelkébe az élet vágya is.