Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Viharos éjszaka

Petőfi élete 93 A nyár melegsége, a csillagos ég végtelen nyugalma, a természet andalító szépsége szálankint hozta vissza ismét lelkének összhangját s a halálvágy szétfoszlott róla, miként a fölkavart porfelhő. Teljes megnyugvással ment százada után Károlyvárosba. E pusztaság vidékén, mely fölött hő, tikkasztó nap égett, akadt egy árnyékos fa is, melynek enyhe sátoránál uj erőt szerzett. Ez az árnyékos fa egy sorsüldözött ifjú, Kupis Vilmos volt, akit szintén a „sors fondor kénye-' s a balvégzet száműzött katonának. Ez a jó, igaz és hű barát tette elviselhetővé károlyvárosi szenvedéseit. Kupis hat iskolát végzett, értelmes, mélyen érző, de nyughatatlan vérű s Petrovicsnál pár évvel idősebb ifjú volt. Petrovics gyönge szervezetét annyira aláásta a nagy hadgyakorlat, hogy előbbi betegsége ujult erővel tört ki. A kórház lélekölő magányától irtózva, amig csak le nem esett a lábáról, folyton teljesített szolgálatot. De a közös, keserű sorsban egyetlen osztályosa, Kupis Vilmos szívvel, lélekkel melléje állott s olyan lőn rá nézve, mint a lábbadozónák a bot, nem engedte elesni, szédülni, vagy megtántorodni őt. Az ő vigasztalására támaszkodva vánszorgott be a kórházba szabadulni, vagy meghalni. Kupis volt az egyedüli, ki megosztotta vele a nyomornak végső falat kenyerét, aki minden vasárnap meglátogatta, könyveket kerített neki, szellemi szórakozásáról gondoskodott és szeretettel simogatta a kezét, mikor úgy feküdt az ágyon, mint egy nyitott koporsóban.