Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Az első villámcsapás

74 Petőfi-Könyvtár Egy pillantást vet reá s egyszerre falfehér lesz. „Samut és Károlyt küldjétek Sopronba, Sándornak azonban adj egy pár forintot s menjen ahová neki tetszik, belőle úgy se lesz egyéb komédiásnál." E sorok ötlöttek nyomban a szemébe, mert vastagon alá voltak húzva. — Tudtam, hogy valami nagy csapás ér ma, — mondta a zongorára borulva, — de ilyenről álmodni se mertem. Feje fölött összekulcsolta a kezét s egész testében megrázkódott. E kegyetlen sorok mintha forró ólmot öntöttek volna minden vérerébe, eddig még sohasem érzett fájdalommal járták át a szivét Szerette volna, ha e pillanatban rászakad az égbolt, hogy eltemesse testét, mint ahogy ez a levél temette el minden reményét. Oh, hogy is lehet egy pár szóval így összeomlasztani a világot! Agyára sötétség ült, csillagtalan, komor éj, amelyben csak villámok csattogását és a fergeteg jajkiáltását lehetett hallani. A lelke mint egy kiszúrt szemű óriás nyögött föl és vergődött benne. A vér tűzzé vált ereiben s rohant össze-vissza, mint az útjából kilökött üstökös. Sokáig ült ott némán és mozdulatlanul, a zongorára borulva. A gondolatok egyetlen viharfelhővé csaptak össze a fejében s midőn ez megeredt, pár perez alatt elsiratta egész ifjúságát, melynek az a szívtelen levél volt a gyászjelentése. Amikor fölkelt a zongorától, már a zordon elhatározású férfi állt előttük, akinek az útját a saját ereje és akarata vezérli ezentúl, mint a magányos bolygóét. Egész magasságában kiegyenesedett és homlokán daezos elszántság villogott.