Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Az első villámcsapás

Petőfi élete 75 Ez lesz neki ezentúl a kardja, amelylyel harczolni fog magányos utján a nyomor, a kishitűség, az önzés, az irigység, a közöny, a részvétlenség ellen, amelyek szive vérét szomjazzák s büszke lelkéről utonállókként akarják lehúzni a fényes álmokat, jövőjébe vetett rendületlen hitét, hogy az útszélen dőljön ki, mint a megfagyott koldús. — Oh, ebből nem esztek, az ifjút talán legyőzhettétek volna, de a férfit soha. Ti Lázárok vagytok, én meg Dárius. A remény az én kincstáram és szórok nektek is belőle, hogy marakodjatok rajta és egymást faljátok fel. Gyere csak, Samu! — kiáltotta be Orlayt, aki az ifjú merev, fagyos arczát, s felindulástól remegő kezében a levelet látva, el nem tudta képzelni, hogy mi történhetett. — Olvasd csak ezt a kedves örömhírt, az embernek megszakadhat a szive a nagy boldogságtól, — mondotta metsző gunynyal s a bámuló Samu kezébe nyomta a levelet. Ez izgatottan futotta át, arcza tízszer is szint váltott, aztán egy kövér vizcsöpp szaladt le az arczán. — Édes Samu pajtás, — szólt az ifjú elérzékenyülten ráborulva, most látom csak, hogy igazán szeretsz. Áldjon meg érte az Isten. Orlay a megdöbbenéstől nem birt szóhoz jutni. Csak állt, mint a sóbálvány, lelógatott kézzel és sziszegő zokogás rázta a keblét. — Barátom, én már határoztam, — szólalt meg Petrovics. — Mit? — kérdezte türelmetlenül Orlay. — Katona leszek. — Ugyan ne bolondozz, Sándor! írj a bácsinak, hogy ne tegye ezt a csúfot veled. Jövőre igyekvő és szorgalmas léssz, csak adjon be az iskolába. — Soha, barátom. A kutya, ha kirúgják, alázatosan visszasompolyog, de az ember ezt nem