Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Az első tövis

Petőfi élete 65 belőle a magába fojtott zokogás, — hidd el, hogy nem akartalak bántani ! — Akkor hát mi bajod, hogy olyan kedvetlen vagy? — Fáj a fejem, — mondta kitérően, aztán ott hagyta és sóhajtva ment be a szobába. A vendégsereg ezalatt a kertben sétált a ribizli bokrokkal szegett középúton s az ifjú égő homlokát a nyitott ablak lehúzott salukáteréhez tapasztva, lázas tekintettel kukucskált a rácsos kertajtó felé, a honnan Róza bűvös hangja s csilingelő kaczagása hallatszott, mely szelid hárfahangként bűvölte meg szivét. Majd meg izgatottan járt-kelt a szobában, haját borzolgatva, tűnődőn megállva s újból az ablakhoz lépve. — Nem birok a szivemmel, — súgta önmagához. — Érzem, hogy lángok csapnak ki belőle s minden tagom remeg, mintha a föld rengene alattam. Oh, ha legalább egy perezre egyedül lehetnék vele, hogy megmondhatnám neki, mennyire szeretem. Ha szemébe nézhetnék, hogy láthatná, milyen gyönyörűsége ő szivemnek. De nem lehet beszélnem vele, keblemben kell hordoznom a titkot, pedig egyetlen mosolyától és édes szavától menyországgá lehetne. Könnyek bugyborékoltak lelkében, de még ott szétestek az örök rejtélynek mélyében s csak egykét porszemnyi része fröcscsent a szempillájára. A vidám társaság ezután a szobákba tódult uzsonnázni. Petrovics itt is hallgatagon ült helyén, csak nagy ritkán és lopva pillantott Rózára s ilyenkor, mint a sötét égen tüzes meteorhulláskor, erős villanások futottak keresztül az arczán és szikraeső omlott a szivére. Ha a leányka véletlenül ránézett, lesütötte fejét, a melle meg úgy zihált, mint a vihartól rázott fa. Petőfi-Könyvtár. XI. 5