Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Bem apó táborában

Petőfi élete 233 — Oh, te feleségek felesége, csak nincs neked párod kerek e világon! Petőfi megcsókolta Júliát s megkönnyebbülten mondta: — Tudja Isten, lelkem, ha a szemedbe nézek, minden szerencsétlenségemet elfelejtem. Csak ne habozz, ne tépelődj, mit emészted magad! Menjünk, ha elszántad rá magad. — Akkor hát megyek és szekeret fogadok. Orlay ekkor jött haza s szembetalálkozott vele. — Holnap indulunk, barátom, megyek szekeret fogadni. Fordulj vissza, majd hozok én neked. Hová akarsz menni? Aradra, a hős Damjanichhoz. Orlay, Csipkár Pál mezőberényi szűcsmestert fogadta föl fuvarosul, aki másnap már kora reggel a kapú elé állt. — Nincs más kocsija? — kérdezte kedvetlenül Petőfi, mikor meglátta a rozoga szekeret. — Nincs, instálom, — felelte a szűcsmester. De hisz ez kirázza belőlünk a lelket. — Menj át Bonyhayékhoz, — ajánlotta Orlay, — s kérd kölcsön az echós szekerüket. Az ám, — derült fel Petőfi, — az mégis kényelmesebb lesz, s az eső ellen is megvédhet. A költő átment Bonyhayékhoz, aki szívesen átengedte a kocsit s a fuvaros ebbe fogta be a lovait. Petőfi annyira siettette a feleségét, hogy kávéjukat is csak félig itták meg, aztán kocsiba íiltek. Na, hajtson már, — nógatta a fuvarost. E pillanatban a szél becsapta a kapu egyik szárnyát. A robajtól a lovak meghorkantak, aztán nekirohantak az átellenben levő magtár falának. — Jézusom! — sikoltott fel a gyermekét féltő Petőfiné.