Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Bem apó táborában

224 Petőfi-Könyvtár — Már elnök úr, én le nem teszem kardomat, ha csak nem kényszerítenek reá. — Azt én nem akarom, de meg kellene gondolnia, hogy ön fiatal házas, kis gyermeke van, s kire maradnak ezek, ha ön elesik? — A hazára, melyért elvéreztem és Vörösmartyra, ki megígérte, hogy apja lesz gyermekemnek. Kossuth ezután magához hivatta rokonát, Vachott Sándort, Petőfi jóbarátját, s őt kérte föl, hogy beszéljen a költő lelkére, hogy köszönjön le tiszti rangjáról. De Vachott sem tudta őt megingatni. — Kérlek druszám, — igyekezett kapaczitálni Vachott, — egy kar csak egy kar az ellenség előtt, mig tolladdal ezer meg ezer ujabb kart adhatsz a hazának. — A csatatéren még jobban lelkesíthetem dalaimmal a katonákat, mint a befűtött szobából, — felelte a költő megingathatatlanúl. — Egy Petőfi Sándort csak kötelességük kímélni a czopfos uraknak is, — szólt közbe most a felesége, aki démoni hévvel szította férjében a hajthatatlan daczot, a büszkeséget és dicsőségvágyat. — Igazad van, drágám, — szólt Petőfi, szenvedélyesen megcsókolva a feleségét. — Csak maradjon Sándor katona s ne viseljen ezentúl se nyakravalót, — szólt kihívó mosolylyal Júlia. E párbeszédnél Vörösmarty is jelen volt s e szavakra izgatottan vágott közbe: — Már húgom megbocsásson, de ezt nem jól mondta; a feleség legyen őrangyala urának, aki visszatartja a veszedelmektől. — Inkább elviselek egy kis veszélyt, semhogy Sándor megalázza magát, — felelte a szenvedélyes asszony.