Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Gyalog a hóviharban

20 Petöfi-Könyvtár haját, szemével sandán méregette a kis tömzsi embert, aztán szerény hangon mondta: — Éjjeli szállást kérnék, gazduram. — Az meglesz, de hát valami harapni való is kellene talán? — Jól mondja, bátyám uram, bizony éhes vagyok. Aztán zsebében kotorászva, előkaparta az öt váltógarast, fanyarul csóválgatta fejét, újra megszámolta s végre kibökkentette: — Adjon hát kenyeret, no meg egy kis sót, paprikát hozzá. — Szegény diák, — gondolta a padkán ülő asszony, — ennek ugyan szűken mérte a sors. A korcsmáros is kelletlenül rázogatta fejét. — Na, ha mindennap ilyen vendégeim kerülnének, akkor bizony eltehetném a czégéremet koporsó-forgácsnak. Hanem azért odaszólt az asszonynak: — Hallod anyjuk, kenyeret, sót hozz a vendégnek. A menyecske gyorsan kipördült s csakhamar egy fél czipóval tért vissza. Aztán megint csak leült az ura háta mögé, szoknyája alá húzta a lábait, tenyerébe fektette a fejét s úgy nézte a szeme szögletéből a szegény, bús arczú diákot, aki mohón nyúlt a czipó után, elővette fanyelű bicskáját, leszelt egy karéjt a fél czipóból, végighintette sóval, paprikával, aztán jóizűen falatozni kezdett. — Hát miért hagyta ott az iskolát, amice? — kérdezte most a korcsmáros, előhúzva a csizmaszárból makrapipáját s a sallangos dohányzacskóból szaporán tömögetve. — Hm, urambátyám, nagy sora van annak. De hogy többet ne mondjak, elég lesz annyi, hogy olyan szamarak ott a professzorok, hogy semmit