Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)
A mennyország küszöbén
Petőfi élete 195 ketek, mintha a világot tartanám, hogy ránk ne szakadjon. — Pedig az úgy sem szakad ránk, legföljebb a költők képzeletében. — Tudom, de vallomást akarok tenni s ezért reszket minden vércseppem. — Nézze, daruk szállnak a levegőben, — mondta zavartan Júlia s az égre mutatott. — Látom, ezek most szebb hazába mennek, mint ahogy az én szivem is szebb világba vágyik. — Petőfi úr úgy beszél, mintha költeményt irna. Júlia, — szólt Petőfi, megfogva a leány kezét, — szeretett-e már életében? — Nem, soha és nem is akarok soha! Petőfi megsemmisülten nézett rá. — Nagysád, ne mondjon ilyet, ha nem akarja, hogy jégszoborrá fagyjak a lábainál. A költő ezt annyi fájdalommal mondta, hogy Júlia részvéttel nézett rá. — Megvallom őszintén, Petőfi úr, hogy én önt nagyra becsülöm s tudom, hogy a kisujja is többet ér mindazon ifjaknál, akiket eddig ismertem s akik többé-kevésbbé érdeklődtek irántam és ha valakit szeretni tudnék, az csak ön lenne, ámde rettegek ez érzelemtől s inkább leküzdöm magamban, mert tudom, hogy a költő szerelme nem állandó s ez nekem halálom lenne. — Júlia, ahogy én imádom, úgy nem fogja szeretni soha senki. Az én szerelmem az égből ered s még síromban sem fog elenyészni. — Mindnyájan igy szoktak beszélni, aztán néhány hónap múlva vége a nagy szerelemnek. — Ne higyje, Júlia; az, amit eddig éreztem, mind csak költői ábránd volt, mert tudom és érzem, hogy mi az igazi szerelem. Kívánjon bár10*
