Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

A mennyország küszöbén

196 Petőfi-Könyvtár mit tőlem, örömmel teszem meg, csak azt az egyet ne kívánja, hogy lemondjak szivéről, mert ezzel darabokra tépném a magamét. — Lehet, hogy idővel én is szeretni fogom önt, de most még, ilyen hirtelen, mikor jóformán még alig ismerjük egymást, nem tehetek olyan elhamarkodott nyilatkozatot, amit később megbánhatnék. — Ez a hidegség is öl, Júlia. Gondolja meg, hogy csak azért maradtam itt, hogy megtudjam sorsomat. Szavai egy vadállatot eresztenek szivemre: a kétségbeesést. — Legalább szép költeményeket fog ön irni, mert a fájdalom mindig mélyebb és hatalmasabb érzés, mint a boldogság. — Én már elég fájdalmat éltem át rövid életemben. Tudom, milyen hangokat ád, de még azt nem tudom, milyen a boldogság hangja. Büszke lehetne rá, nagysád, ha ezt az ismeretlen, édes hangot megszólaltatná lantomon. Júlia elgondolkozott. Milyen büszke is lehetne arra, ha egy országos hirű költőnek ő lenne a dalforrása, ha költeményeiben minden sor, minden gondolat az ő szépségét, jóságát zengené. A többi leányok irigykedve suttognák: Mily boldog ez a Júlia, hogy Petőfi szereti. De még küzdött magával, még nem akarta, hogy a költő oly hamar megénekelhesse róla, ha viszont szereti. Hadd szenvedjen, hadd vergődjék még, annál édesebb lesz neki a vallomás, hogy ő is szereti. — Szerelem? — kérdezte megriadva önmagától, — vájjon csakugyan az-e ez az érdeklődés? Már csak azért is várnia kell, hogy tisztába jöhessen azzal, mi az az édes nyugtalanság a szivében.