Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Újra színész lesz

120 Petőfi-Könyvtár Alig van a világirodalomban ennél egyszerűbb, de szebb és meghatóbb költemény. Csak az nem törhetett meg annyi nyomor és nélkülözés között, aki oly látnoki ihlettel jósolta meg halhatatlanságát, mint ő „Jövendölés" czimű költeményében, melynek utolsó szakában így kiált fel: Anyám, az álmok nem hazudnak, Takarjon bár a szemfedél: Dicső neve költő fiadnak, Anyám, soká, örökkön él! Ezt még Kecskeméten írta a félig ruhátlan, kopott, szegény, vándorszínész, s a csodás véletlen most is uj bizalmat öntött elfásult, csüggedt lelkébe. Csillogó májusi nap volt. A költő a Dunaparton sétált a hajóállomás közelében. A szőke habokat aranyfátyollal szőtte át a rezgő napsugár. Sokan sétáltak a parton, várták a pesti hajót. Egy daliás, díszmagyarban levő férfi harsány hangon Lisznyai nevét kiáltotta. Az ifjú fölrezzent merengéséből. E név ismerős volt előtte, már sok verset olvasott tőle s kíváncsi volt reá. A kiáltásra egy csinos, fiatal jurátus lépett elő, udvariasan üdvözölte a díszmagyar ruhás férfit s így szólt: — Parancsoljon, tekintetes uram! — Itt vannak málháinkról a czédulák, szíveskedjék kiváltani s beküldeni szállásunkra. — Igenis, tekintetes uram, — felelte az ifjú, mire a díszmagyarruhás férfi mellette álló barátjával kocsiba ült, s a városba hajtatott. Petőfinek nagyot dobbant a szive. Egy pillanat alatt átgondolta, hogy milyen szerencse lenne, ha