Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 10. Meltzl Hugó Petőfi-tanulmányai (1909)

Dr. Gyulai Pál, mint a Petőfi-irodalom megalapítója

Gyulai Pál, a Petőfi-irodalom megalapítója 91 azaz müveiből; olyan út ez, mely némelykor sokkal biztosabb, mint maga az empíria. Legyen szabad végül Gyulainak ezen egy szakaszából csak a már érintett téves s túlzása által kétszeresen téves tételét kiemelni. Azt állitja, hogy Petőfi „föllépése kezdetén a népdalban a leggeniálisabb volt". Továbbá, hogy „álnéven közlött népdalai idéztek elő legnagyobb hatást". De nézzük csak az egész első, sőt a második phasisnak jobb termékeit; nézzük csak az 1839—1843-iki költeményeit Petőfinek. Úgynevezett „népdal" nagyon kevés van köztük. A leggeniálisabb lyrai darabok pedig szinte kizárólagosan nem is nevezhetők népdaloknak. A „Felköszöntés", „Jövendőlés", „L.-né", „Halálvágy", „Én", „Élő halott"; de még a nagyon populárisak is, mint „Dínomdánom", „A virágnak megtiltani nem lehet" és „Hej, nekem már vigasztalást mi sem ad", nem annyira népies, mint egyáltalán szép emberi tartalmuknál, azon nemes indulat és a magyar parnassuson addig ily mérvben soha sem hallott igaz őszinteségük által ragadták el az olvasót és dalnokot. Szóval valódi lyra volt ez, de nem népies. Petőfi tetőtől talpig műköltő. Petőfi maga persze az ellenkezőről volt meggyőződve, már a genie-nek sajátságos passivitása, vagy szerénységnél fogva is, mely által legyen a költő egyébiránt még oly revolutionáris szellemű, bizonyos divatos követelményeknek mindig alávetve marad. S különben nem volt soha theoriája,