Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

Kórházi jelenet (1851.)

40 Petőfi-Könyvtár kalandaik elbeszélésében, melyekkel egymást fölváltva mulattatják. Egyszerre kíváncsian fordulnak a fölvigyázók az ajtó felé, melyen egy középkorú nő lép be, vezettetve egy férfi által, ki úgy látszik, biztatva beszél hozzá, de a nő kétségbeesett, vigasztalhatlan bánatot kifejező hangon felel neki: — Mondom, uram, hogy már negyedszer keresem itt fiamat, de sehol, sehol sem találom őt!... Oh Istenem, teremtő Istenem ! hátha már régen ... — nem meré e mondatát bevégezni, s minden erejét összeszedve, oly hangon, mely erőt, bátorságot akart kifejezni, de csak töredezve, remegve hangzott, szólt tovább : — Nem, nem ! miért esném mindjárt kétségbe? Bizonyosan megtalálom .őt ma itt; igen, igen, itt lesz az én kedves fiam; ha betegen is, de élve fogom őt feltalálni. Annyira ki volt merülve, hogy szinte öntudatlanul ül le a székre, melyhez kísérője vezeté s itt, pár percznyi szünet után, élénken emelé föl fejét, s elkezdé beszélni, önmagát biztatva és korholva előbbi gyöngeségeért. Látszott rajta, hogy a legnagyobb erőltetésébe került beszélnie, de nem mert hallgatni, mert gondolatainak nem parancsolhatott úgy, miként szavainak, látszott, hogy megnyugtató, biztató szavaival csak borzasztó, fekete gondolatait akarja elnyomni, beszéde hangosságával, szivének félelmes, lázas dobogását túlkiáltani. Csak szavaival nem hivé azt, mit előbb kimondani