Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)
Kórházi jelenet (1851.)
Kórházi jelenet 41 irtózott; szive szüntelen azt érezteté vele, hogy fia már meghalt. Pedig ő inkább akará fiát itt, vagy akárhol a legmélyebb nyomorban találni, mintsem annak halálát tudni; mert bárhol, bármilyen körülményekben, még mindig remélhetett volna : egyedül csak a halál lehetett képes kiölni, megsemmisíteni minden reményét. Csak egyszer lássa őt, anyai szeretete azt hiteté el vele, hogy ha az életnek csak egy szikrájával találja is őt fel: ő anyai szeretetével, ápolásával e szikrát képes lesz felgyújtani, sőt visszaadni az életnek. Azon szent meggyőződéssel ápolandja őt, mely azt hiteti el az anyával, hogy gyermeke élni fog, hogy az nem veszhet el karjai között, hogy lelke legszentebb imádságával, szive legforróbb vérével fogja őt visszahozni az életnek. Ilyen az anya! És hosszú álmatlanul átvirrasztott éjek után ámbár halálfáradtan, de mégis megnyugodva, édes mosolylyal tekint beteg fiára, mert azt hiszi, hogy mindazon erő, mit vámpyrként az örökös gond, aggály saját szivéből kiszitt, az mind fiának testét foglalja el s annak egészségét fogja helyreállítani. Ezen vakhittől nem fosztja meg az igazi anyát semmi; mikor gyermekének utolsó pillanata alszik el, mikor maga előtt látja a haláltól megmerevült tagokat, még akkor is remél, remél mindaddig: mígnem átvirrasztja holt gyermeke mellett a hosszú örökhosszú éjszakát, azon utolsó éjszakát, melyet a föld fölött, s anyja őrködő tekintete alatt tölt,
