Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

Egy kis köpeny története (1858.)

Egy kis köpeny története 83 solyt idéz mindenki arczára, ki őt meglátja. Teljes erejéből figyelni kezdett hát, hogy magának bizonyságot szerezzen; szemügyre vett mindenkit, ki csak elhaladt mellettök és csakugyan, oh, csodák-csodája; minél élesebben figyelt, annál inkább meggyőződhetett sejtelmeinek igazsága felől. Igen, igen ! ahányan csak rápillantottak, azonnal mindannyinak arczán látható volt a büverő hatása: mosoly világította meg, ha csak egy perezre is, csak futólag is, a legsötétebb arezot. Boldog, boldogtalan elmosolyodott, midőn a kis köpenyt megpillantotta. Nem szerencsés adománya ez a sorsnak, mosolyt önkénytelen, természetes mosolyt idézhetni bárkinek arczára? Hejh, sok arezon úgy tűnik fel az elmosolyodás, mintha egy örök sötétségü börtönbe egyszerre csak egy kis fényes, ragyogó csillag tévedne be! Csoda-e, ha a kis köpeny túlment e felfödözés fölötti örömében a kellő határon? Hát még egyszer, mi történik! Amint szépen mendegéltek, a kis fiú és a köpenyke, hát találkoznak egy hires, nagy emberrel; úgy el volt mélyedve; nem csoda: ha épen saját nagysága fölött merengett, mi rája nézve bizonynyal a legfontosabb és legkellemesebb foglalkozás lehetett. Azonban, amint elmélyedése közben véletlenül fölnéz, tekintete épen a kis köpenyre esik s ez, ez az épen saját nagyságának gondolatával foglalkozó nagy ember, nemcsak elmosolyodott, hanem még vissza is nézett s igy kiáltott utánok: 6*