Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

Kórházi jelenet (1851.)

46 Petőfi-Könyvtár rá a fölvigyázó, — beszéljen fönhangon, ha azt akarja, hogy megértsék. A betegnek arczát, mióta e nő szavait hallá, biborpirosság boritá el, szemeit lehunyá s egész testében reszketve, kissé hangosabban mondá: — Nem, nem tudok senkit, kit igy hínának. A nő sóhajtva tovább folytatá lépéseit, de még nem ért a következő ágyhoz, midőn egy irtózatos, kétségbeesett kiáltás hangzék élesen a teremen keresztül: — Anyám, anyám, édes anyám! az Istenért! ne hagyj el, hát nem ismersz meg? Bár sokszor hallottak már a teremben ilyen s ehhez hasonló fölkiáltást, mi egyik, másik lázbeteg ajkain, álmában kitört, de ily szivmetszően, ily kétségbeesetten nem hangzott az soha. A betegek egymásután arra fordultak, merről a hang jött s ott látták a negyedik ágyban térdelve az ifjút kiterjesztett karokkal, görcsös zokogás emelé csontváz mellét és könnyek csurogtak le arczain. A nő, ki e kiáltásra szinte visszafordult, halálsápadtan bámult az ifjúra, sötét homály boritá el szemeit, menni akart, lábai nem birták, karjait akará kiterjeszteni, de azok iszonyú ónsulylyal csüngtek le oldalán. így állt ott a nő, meredten, mozdulatlanul. Kísérője részvéttel támogatá őt és kérdé tőle: — Talán ez az ön fia, asszonyom ? — Igen, igen, az én fiam, az én gyermekem ! E szavakkal az ágyhoz rohant, térdre rogyott