Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

Kórházi jelenet (1851.)

Kórházi jelenet 47 mellette s őrült szenvedélylyel csókolgattá az ifjúnak arczát, kezeit, lábait. Nem volt ideje rá, nem volt elég eszmélete, hogy csak eszébe is jusson, mily épen, mily egészségesen vált el fia tőle és most mily betegen, mily nyomorultan találja őt fel. És valóban, mennyit kelle szenvednie annak, mig annyira megváltozhatott, hogy saját édes anyja, kinek ő legdrágább kincse volt, nem birt ráismerni. Egy hangot sem birtak sokáig ejteni, csak sírtak, csak zokogtak mind a ketten, mintha a leikök szakadt volna ki. Végre igy szólt az ifjú, megszaggatva zokogásától és anyja csókjaitól: — Édes, édes anyám! . . . tudtam én jól, hogy te még fölkeressz engemet . . . hogy még látlak tégedet, mielőtt meghalok. Most már nem hagysz el töbhé, ugy-e? Velem lessz mindig ... oh édes lelkem, jó anyám ! — zokogá inkább, mint mondá a szegény ifjú. A nő felnyujtá fiához összekulcsolt kezeit s oly áhítattal, mintha imádkoznék kér őt: — Bocsásd meg nekem, lelkem gyermekem, édes fiam, hogy még azt a kínt is szenvedtettem veled, hogy nem ismertelek meg! Oh, Istenem, anyád, saját édes anyád nem ismert meg! anyád, a te szülő anyád; és mégis . . . mégis . . . Oh, de most már látom, most már érzem, oh úgy érzem, szivem majd meghasad belé, midőn rád tekintek, hogy te vagy, kit kerestem, te vagy az én magzatom, kedves, egyetlen fiam ! Igy folytatá még soká a szegény nő és szen-