Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)
Kórházi jelenet (1851.)
Kórházi jelenet 43 léptei eléggé tanusiták szenvedéseit és gyanittaták az iszonyú erőmegfeszitést, melyet fölhasznált, hogy föntarthassa magát. Remegve lépett az első ágyhoz és gyenge, reszkető hangon kérdé a benne fekvő betegtől: nem hallotta-e, hogy a szobába, vagy e házba — — nevű fiatal embert hoztak volna? A megszólított a nő felé forditá fejét s az borzadva látá az előtte fekvőnek meredt inegüvegesedett szemeit, ki úgy látszott nem érté a hozzá intézett szavakat. A nő, iszonyát legyőzve, ismétlé előbbi kérdését, mire a fölvigyázó odalépvén, boszankodva mutatott reá s mondá a nőnek: — Hagyja el, asszonyom, hiszen ez az istenadta sem nem ért, sem nem hall. Akárhányszor kérdem tőle, mi baja, sohasem felel; csak úgy bámul reám, ni, mint most. Pedig a néma gyermeknek az anyja sem érti szavát. Itt van ez a másik, ez meg mindig beszél, rimánkodik; az ördög sem győzne eleget tenni neki, annyi a kívánsága, mintha bársonyban nőtt volna fel. A nő odafordult a második ágyhoz és meghatva tekintett a szegény betegre, kire őt a fölvigyázó figyelmezteté. Egy egészen ifjú, hófejérségü arczot látott maga előtt. Alig lépett az ágyhoz, az ifjú fölnyitá nagy kék szemeit és rimánkodva nyujtá karjait a nő felé. Meghatva e kérő tekintet által, meleg részvéttel kérdé ez tőle: Mi kell, édes gyermekem, mit kiván?
