Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

Kórházi jelenet (1851.)

44 Petőfi-Könyvtár Az ifjú e szavakra hirtelen felült ágyában és zavart tekintettel bámult a nőre. — Gyermekednek szólítottál, hát te vagy anyám ? — édes anyám ! — sikoltá a szegény ifjú, kinek fejét meggyöngité a betegség és lelki szenvedés. Ez anyai megszólítás lázbeteg fogalmait még inkább összezavará s azt hívé: anyia áll előtte. Merően nézett rá s végre fölismerve az idegen arczot, fáradtan, kimerülve dőlt e kinos csalódás után vissza, ágyába. A nőnek nem volt ereje őt kérdezni fia felől, szive úgy megtölt e jelenetre, eszébe jutott saját édes fia, kit keresett s elfordított arczczal, görcsösen fogódzva az ágyak szélébe, haladt tovább a harmadik ágyhoz. Itt, egy nagy óriási alak feküdt. Ősz haja, hosszú, szürke szakála kuszáitan boritá el arczát, melynek minden vonását kín és nyomor a legirtózatosabban eltorzitá. Annyira ki volt kelve képéből, hogy inkább hasonlított vadállathoz, mint emberi alakhoz. Ehhez is intézi a nő kérdését fia felől, mire az aggastyán nyers, durva hangon felelt: — Nem, asszonyom, nem hallottam felőle semmit; — ingerülten tevé hozzá kis szünet után: — nem is akarok tudni senkiről semmit. Mióta mind a négy fiamat előttem láttam elvérzeni, kik szebbek és derekabbak voltak, mint kiket ti selyemben szoktatok fölnevelni, kik oly épek voltak testben és lélekben, kik mind szemeim előtt estek el, azóta nem gondolok senki fiával, azóta nem tudok