Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

Kórházi jelenet (1851.)

42 Petőfi-Könyvtár mikor koporsóba teszik s meggyújtják mellette a gyertyákat, melyek lobogó fényénél egész hosszú éjen át vizsgálja az anya gyermeke arczát: nem nyitja-e föl még egyszer szemeit, nem ébred-e föl még egyszer benne az élet? És a meghidegült, kinyugodt sziv nem melegszik-e föl s nem kezdi-e ujraverését? . . . De . . . mind hiába! A gyertyák fénye elhalványul, az emberek összegyűlnek, a koporsó födelét leszögezik, s a koporsót kiviszik s leeresztik a hideg földbe. Anyja meleg kebeléből a hideg sötét földbe! Csak akkor eszmél föl, csak akkor bánja, hogy elvesztette gyermekét, hogy minden ápolása, hogy minden szeretete hasztalan volt, s nem menté meg azt a haláltól. — Nem, nem! — szólt újra a nő, mintegy szemrehányólag magához, mintha olyat akart volna előbb kimondani, minek lehetőségét csak pillanatra sem hiheti el, — ugyan, hogy is lehettem olyan gyönge, csak távolról is arra gondolni! hiszen ő olyan egészséges, olyan fiatal volt, őt nem győzhette le úgy a betegség. Hiszen vannak példák rá, hogy a leggyöngébb emberek is a legnagyobb sebekből kigyógyultak, miért veszett volna épen ő el! Itt lesz ő, csak rosszul kerestem ; szemeim a sok sírástól oly gyengék, fejem oly kábult! . . . Jöjjön, jöjjön, uram — szólt sebesen, ma megtalálom őt, igen, ma bizonyosan ! Bármily elszántnak látszott is e szegény nő, szavaiból ítélve, beesett halovány arcza, ingadozó