Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A huszár boszúja (1850.)

A huszár boszuja 17 — Megmondhatam hát a hadnagyomnak, hogy többé nem utasítod őt vissza? —kérdém tőle. — Igen! — szólt Borcsa erős hangon s én siettem a hadnagyomhoz a jó felelettel. — Egy óra múlva visszafordultam azon hely felé, hol Boicsával beszéltem és keservesen zokogva találtam ugyanazon helyen ülve. Nem vett észre, mert kötényébe hajtá fejét és én nem mertem háborgatni, mert gondoltam, hogy öregapja jutott eszébe, ki megátkozta szegényt, mikor velem eljött. — Ezután mindig igen jól ment a dolgom; a hadnagyom mindig kitüntetett, Borcsát többé nem láttam. Némelyek azt mondták, a hadnagy féltékenységből nem bocsátja ki a szobából, mások meg, hogy sőt ellenkezőleg az kéri őt, hogy romlott egészsége helyrehozására járjon ki a szabadba, de ő daczára ennek naphosszat a szobában ül, némán, szótlanul. Én nem hihetem, hogy szerencsétlennek érzi magát, mert sirni soha senki nem látta; nem is lett volna oka rá, mert a hadnagy igen jól bánt vele. Mikor félév előtt ide a Tisza mellé jöttünk, egy reggel avval a hirrel jön egyik pajtásom, hogy a halászok egy holttestet fogtak ki a Tiszából, mit a Borcsának mondanak. Mindjárt oda futottam, hol az összesereglett nép között feküdt. Pár óra előtt ugorhatott csak a vizbe, mert még igen szép, könnyen ráismerhettem Borcsára. De egészen el volt száradva, pedig azelőtt olyan szép gömbölyű volt, csupa élet, egészség. Tudja Isten, mi vihette rá erre a cselekedetre! Petőfi-Könyvtár. MII. _ 2