Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A pásztorleány és a királyfi (1868.)

A pásztorleányka és a királyfi 117 aztán elfordultak tőle, ott hagyták a faképnél; az ilyen beszéddel ugyan nem kötelez le az ember senkit s nem is igen álltak vele szóba többet. „Maradjon magának!" mondogatták egymás közt, „ugyan mit akar, talán bizony a királyfit várja; majd el is jön érte holnapután kis kedden", stb. Bánta is ő. Kihajtotta bárányait a mezőre ; ott a szikla alatt, hol a tiszta, átlátszó patak csörgedez, leült a puszta gyepre, lehajtotta fejét és sem a viruló természetre maga körül, sem legelésző nyájára nem vetett egy nyájas, egy barátságos tekintetet. A patakban virgoncz halacskák ficzkándoztak, a part hosszában csiilagszerű nefelejtsek kandikáltak feléje, egy kis gyönge bárányka oda feküdt lábaihoz, de őt mindez nem érdekelte. Hideg vonásai nem melegedtek fel, borús tekintete nem derült ki, nem örült semminek, nem szeretett semmit. Kevesebb élet volt benne, mint ama sziklában ott mögötte, melynek rideg kövei közt egyegy fűszál, sőt egy-egy kis virágocska is találhatott tápláló földre; kevesebb érzés volt szivében, mint ama kis bogárkáéban, mely döngicsélve örült a fényes, a meleg napsugárnak. Közömbösen nézett mindenre, idegenen, egyedül állt az emberek közt, a természetben. Igy mult, bár lassan, az idő; körülte az emberek boldogok vagy boldogtalanok voltak, sirtak vagy kaczagtak, házasodtak, meghaltak, mindez őt nem érdeklé; némán, szótlanul töltötte életét, mintha már nem is élő lény, hanem egy sírjában fekvő halott volna.