Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A pásztorleány és a királyfi (1868.)

118 Petőfi-Könyvtár Egyszer csak hire futamodott, hogy a királyfi házasodik, hogy a menyasszonyáért megy, kit az ország választott neki, kit ő még nem ismer, kiről még azt sem tudja, szép-e, jó-e, fogják-e egymást szerethetni ? De a királyfiaknak erre nem is szabad gondolni, ők nem maguknak, ők az országért házasodnak s bizony, ha annyi ember boldogtalan a világon, miért ne lehetne épen a királyfi is az? Épen ott kellett neki keresztül utazni, hol a pásztorleányka őrizte nyáját. Még ez sem érdekelte őt, még csak félre se terelte nyáját az útból, mikor a fényes fogatok közeledtek. Ott maradt ülve az út szélén, barna, fölcserepesedett lábai az út porában nyugodtak; hideg, mogorva arczát durva, kemény tenyerébe hajtá. A kocsik csak lassan, lépésben közeledtek, mert a felszálló por bántotta a fényes, ragyogó öltözetű urakat. A legelső kocsiban ült a királyfi; egyedül ő volt egyszerűen öltözve és mégis meglátszott rajta, hogy ő a legelső, a legnagyobb úr köztük, úr mindenek fölött. Igy tetszett legalább a pásztorleánykának, midőn megpillantá őt. Többé le nem vehette róla szemét. Egyszerre az egész világ megváltozott előtte; szive föltárult, életre ébredt. Karjait kitárva állt ott, midőn a kocsi lassan elhaladt mellette. A királyfi rátekintett nagy fekete szemeivel és alamizsnáért könyörgő koldusnak gondolá őt, fényes ezüst pénzt dobott feléje; aztán többé nem gondolt reá. Ismét elmerült saját gondolataiba; az ismeretlen jegyesre gondolt, kit nem sokára szivére kell ölelnie, kivel meg