Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A szerencsétlen narancsfa (1867.)

114 Petőfi-Könyvtár fogok busulni és haszontalanul tengődni többet. Azt hiszem, jól akartatok velem, csakhogy én nem tudtam, nem birtam követni jó tanácstokat. Éljetek boldogul! végre én is boldog leszek! A nap leszállt, a madarak elültek, a fű és lomb mozdulatlanul szendergett. Csak a kis narancsfa volt ébren. Szabaditóit várta. De az éj is beállt, a csillagok ragyogva néztek le a földre s a hold homályos fénynyel vonult el a kis erdőcske fölött. Már reggeledett, a nap feljött, az egész természet felfrissülve örvendezett az uj életnek. Akis narancsfa csak várt . . . várt ... A reggeli harmat kissé felüdité lankadni kezdő leveleit s a nap sugarai uj reményre gerjeszték. Egész nap jövendő boldogságárol álmodozott. De az a nap is elmúlt és senki, senki sem jött érte. Nem is fognak soha! Mert az egyetlen, aki őt szerette, ki saját kezeivel ültette a szép porczellándézsába, ki neki oly?n boldog jövőt igért, az a halovány, búsongó nő nagy-nagy beteg! halálosan, gyógyithatlanul ! Midőn akkor haza ment kis leánykájával, fekete pecsétes levél várt reá; midőn elolvasta, a földre rogyott, mint egy letört liliom. Férje halálát adta tudtára a levél. Némán, szótlanul feküdt ágyába, nem látott, nem hallott semmit, még kis leánykáját sem ismerte meg, ki pedig szüntelen ott sírt ágya mellett. Végre megszűnt szenvedni, lehunyta megtört szemeit s lelke elköltözött oda, hol a szerető szivek örökre egyesülnek. A kis narancsfa nem sokáig élte túl. A kastély-