Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A szerencsétlen narancsfa (1867.)

A szerencsétlen narancsfa 111 szenvednie s folyvást attól tartania, hogy megfagy s soha többé tavaszt nem érhet meg. S nyáron kapna elég világosságot; mit tehet ő ióla, hogy neki a meleg és világosság éietszükség, hogy ezek nélkül sem virágozni, sem gyümölcsözni nem tud; mit tehet ő róla, hogy ide vetődött közzéjők, saját boldogtalanságára s mindnyájok botránkozására. Oh, bár volna ő is akáczfa, akkor ő is boldog, ő is elégedett lenne! — sóhajtott fel hangosan. Nem mindenkinek adatik az, akáczfa lehetni! viszonzák gőgösen; — s épen azért, ha valaki csekélyebb, húzza meg magát és érje be avval, amit mások jutatnak neki. Bizony pedig már alig jutott neki valami, még a levegőt is igyekeztek elfogni előle; s egy kis bojtorján, mely ott a tövében nőtt, mindenképen igyekezett őt ragadós, szúrós ágaival boszantani. Egyszer egy szép nyári délután könnyű kisfogat állt meg az erdőcske szélén s egy halvány ifjú nő szállt ki belőle, kis leánykájával. Az erdőcskébe jöttek sétálni. A leghüvösebb, a legárnyasabb helyen leültek; a kis leányka vidáman játszadozott, de anyja, bár mosolygni igyekezett reá, igen nagyon búsnak látszott és szótlanul merengett a rezgő lombokon. Távol levő férjére gondolt. Egyszerre felkiáltott, meglepetve, örömmel; a kis bokrot pillantá meg. — Nézd, nézd gyermekem ! — szólt leánykájához, — nézz ide, megismered-e, micsoda bokor ez? S a kis leány megismerte, hogy az kis narancsfa