Dr. Ferenczi Zoltán: Petőfi könyvtár 6. Szabadság, szerelem (1909)

Petőfi és a nő

Petőfi és a nő 127 A való életben tartozkodó, szemérmes természet s e pontra nézve az ötvenes években s utóbb is egészen hamis képet rajzoltak róla. „Hölgyek körül én szégyellős vagyok", — mondja önmagáról. Többet érez, mint el bír mondani. Szózatossága csak akkor szabadul fel, ha már otthon magába vonulhat s versbe foglalja érzelmeit. Merész, életében nővel szemben csak egyszer volt, midőn Kappel Emília ismert esetében daczos büszkeségét ingerelték. Barátai előtt sohasem beszélt szerelme tárgyairól, És ő, ki a költészet eszményi nyelvén a lírai művész őszinteségével kitárta szívét egészen s bűbájos zenébe öntötte érzelmeit: ezeket soha sem vonta bele a köznapi társalgásba, nem profánálta; dévajkodást vagy csak bizalmaskodást is e tárgyban nem tűrt el. Barátai nem egyszer pedánsnak nevezték, holott csak elvonult volt, mint a csalogány. E mellett Petőfi nemcsak mondja, egész életével és költészetével bizonyságot tesz róla, hogy egy mély, mindent kizáró szerelmet saját léte alapfeltételének s így élete legfőbb czéljai egyikének, ha ugyan olykor nem a legfőbbnek is tekintette. Az élet összes csapásai, a nyomor üldözése, a csalatkozás a barátságban, a sors annyi kiszámított mesterkedése, a hazafi keserve, sőt kétségbeesése mind elhordozhatóknak látszottak a szerelem üdvével szívében; de e helyett kárpótlást nem adhatott volna az egész világ sem. 0 magára a szeretetlenségnél semmi borzasztóbbat nem ismert.