Gyulai Pál: Petőfi könyvtár 5. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1908)

Előszó

94 Petőfi-Könyvtár minden szeszély a népnemzeti genius szökelése: mintha a népnél nem volna annyi Ízléstelenség, mint a nem-népnél, mintha népdal nem volna annyi rossz, mint nem-népdal s a kunyhónak nem volna meg a maga hóbortja, mint a salonnak. A népdalok hiányait látjuk utánoztatni, a Petőfi gyöngéit látjuk utánoztatni. Mindenki népköltő akar lenni, mintha ezen kivűl nem volna a magyar költőnek más pályája és mint magyar költőnek más hivatása. Úgy rémlik, mintha veszni indulna az érzék, a gond csin és lelkiismeretesség a nyelv, a forma körűi, a lelkesülés oly tárgyak és eszmék iránt, melyekért a világ minden költője lelkesült. Lyránk annyira magyar lett, hogy csak sallangos, annyira természetes akart lenni, hogy vadászta azt, mesterkélt lőn és szilaj gyermekessége nem egyéb, mint a nemzeti szellem aléltsága. E rajz talán sötétnek, túlszigorúnak tetszhetik, de a napi sajtó annyi fényoldalát mutatta be az újabb lyrának, hogy nem fölösleges az árnyoldal is, annyiszor szólott úgynevezett hazafiúi szempontból, hogy szükség legalább egyszer a széptanit is megpendíteni. Valóban az újabb lyrában kevés vigasztaló van. Sem tartalom, sem formában nem adott kitűnőt vagy újat. Több-kevesebb szerencsével irt műveket olvasunk, melyekből ismert dallamok hangzanak felénk. Petőfit halljuk ezer változatban. Öntudatlan vagy öntudatosan kibányászszák érzéseit, eszméit, eltanulják szavait, hangját s oly költészet áll elő, mely nagy igényt tart az