Gyulai Pál: Petőfi könyvtár 5. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1908)
Előszó
84 Petőfi-Könyvtár torzítástól. Előtte, mondhatnám, szent a nép, mert képviselőjének tartja magát s eszménye a nép szeretete-, érzületében gyökeredzvén, mi a szív dolga s mit elmélet soha sem teremthet meg, hallathat ugyan erősebb hangokat, minőkhez a salonok nem szokvák, de soha sem bántón nyerset; lehet gyermeteg, hogy a túlfinom műveltség előtt nevetségesnek tetszhetik, de soha sem gyermekes; ellökheti magától az üledéket, de soha sem a szív szemérmét; s midőn saját eszményeit akarja a a költészetben megtestesíteni, nem dúlhatja szét ugyanazokat éppen a költészet által. A népköltő szelleme, mint a napsugár, mindenhová elhat, hogy mindent megaranyozzon, anélkül, hogy beszenynyezze magát. Midőn Petőfi népdalaival fellépett, valódi esemény volt. Soha magyar dalok oly hamar nem szállottak a nép ajkaira, mint az övéi. Mindenki elismeré, hogy ő irja a legjobb népdalokat. S valóban, a népdal Petőfinek igazi eleme. Mig egyfelől egészen hatalmában a nép érzülete, gondolkozásmódja, nyelve, addig másfelől a magyar népdalok szaggatottságát, mely a nyugotiakkal ellentétben, nem annyira az eszme, mint a hangulatban keres egységet, az érzések átjátszását a természet képeire, az erős festőiséget, a csillogó szinek játékát, annyi eredetiség és művészettel olvasztá egy ujdon és ragyogó költészetté, hogy a meglepetés általános volt, dalai annyira magyarok, természetesek és könnyedek voltak, hogy minden ember azt hivé:
