Gyulai Pál: Petőfi könyvtár 5. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1908)

Előszó

82 Petőfi-Könyvtár valóságos „purpureus pannus" lett. Majd minden költeményen ott lebeg. Lapjaink telvék tájképekkel, mintha az állandó képtárlattal akarnának vetekedni. Mindennap az utánzás és gondolatszegénység kínjaival találkozunk. Nem annyira Petőfi-tanul-' mányt látunk, mint Petőfi-utánzást, melyben mégis csak a szavak és tárgy emlékeztetnek Petőfire. De ha lemondunk is arról, hogy eredeti felfogást és költői egyéniséget keressünk, még meglehetős másolatra is alig találunk. A tájképek tele vannak részletekkel, mik nem tartoznak a dologhoz: az iránt, mi lényeges, nincs érzék s az eszme és érzés alaphangulata sehol. Szellem helyett külsőség bennök az uralkodó. Mintha a festő költészetben valósággal a táj volna fő s nem a költő lélekállapota; azon kép, mely előtte kitárul s nem az, mely lelkén tükröződik. A festő költészet csak úgy költészet, ha kép és tájban, fény és ragyogásban egy-egy gondolatot, érzést képvisel; s a költő csak azon vonásokat szedheti össze, mik czéljára szükségesek. Tájképeinkben minden le van irva, kifestve, mégis rajtok semmit sem látunk, semmitsem érzünk. Minden összehalmoztatik, mi úgynevezett költői, mintha valami csak pusztán magában költői lehetne, s minthogy mindenki a hatás új eszközét vágy felfedezni, a legbizarabb képek kerestetnek ki. Kirí néha egy szebb kép, kihangzik egy-egy kedves versszak, de egészet adni nem a divatos lyra szokása. Festő költészetünket a prózai részletek s a terpedtség művészetének lehetne nevezni.