Gyulai Pál: Petőfi könyvtár 5. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1908)

Előszó

48 Petőfi-Könyvtár mint illik, de csak akkor becsülte magát túl, midőn több akart lenni lyrikusnál s végre több költőnél is. Dicsvágya is határtalan volt. Midőn egyszerre hires ember lőn, megdöbbent, hogy hamar elismerték, s talán csak a jelen az övé, nem egyszersmind a jövendő is; ha kikeltek ellene, a jövendővel vigasztalta magát. Háborgó kedélyének jól esett ilyenkor, ha beszélt róla a világ, s örömmel hallgatta, midőn jól vélekedtek felőle. Elragadta a legkisebb elismerés is, kivált ha önkénytelen s a nép részéről jött. Éppen felföldi útjában egy kereskedő, kitől szivart vett, reá ismert anélkül, hogy ő megnevezte volna magát. .Hát ismer ön?" kérdé. „Ki ne ismerné önt", válaszolá emez; mi annyira hízelgett hiúságának, hogy Uti jegyzetei-ben fölemlíté, megjegyezvén : bár feledjenek el, de mindig büszke leszek arra, hogy volt idő, midőn azt mondták az emberek: ki ne ismerne engem.

3

3) S mennyire nem tudta feledni az öreg lelkészt, ki örömkönnyek közt szorítá karjaiba Ez utóbbi esemény 1848-ban történt. Petőfi nejével Erdődről Debreczenbe utazott A falukon mindenütt feltartóztatták, útlevelet kérvén tőle. Egy faluban méregbe jőve kiáltá a jegyzőnek: én rPető:i Sándor vagyok." „Nincs szerencsém ismerni, útlevelet kérek", volt a válasz: Petőfire nézve leggorombább, mi csak a világon lehet. Oda dobta útlevelét, boszankodva, hogy annyit háborgatják s hogy a nyomorult falu azt sem tudja róla: drótos