Gyulai Pál: Petőfi könyvtár 5. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1908)

Előszó

44 Petőfi-Könyvtár fölolvasta költeményeit, éppen annyira bámulta, mint gúnyt űzött tulságaiból. A Világ és én czimü verseért, melyben az embereket utálja s megveti és szolgafogukat kirúgni igéri, sokat boszantották. Ö éppen oly keveset hajtott barátaira, mint a tekintélyekre, s talán nem ok nélkül, mert ha a költőt nem folytonosan fejlő tehetségének ösztöne és kedélyén fogamzott meggyőződés vezeti, hanem önmagára erőltetett széptani nézet, csak szellemén tesz erőszakot, mi mindig megboszulja magát. Ha Petőfi másokra hallgat s nem önmagára, talán ma kevesebb gyönge költeményt olvasnánk tőle, de bizonyára kevesebb remeket is Aztán az úttörés mindig tévedéssel jár, s azt ellenségei sem tagadhatják, hogy nagyban szélesíté a magyar költészet körét és iskolát alapított. Neki önmagából kellett kiforrnia, hogy visszadöbbentsen és elragadjon s a néha megsértett izlést száz diadallal engesztelje ki. Phantasiája mindig elég erős, elég magas volt a legmerészebb szárnyalásra, de nemes kedélyére sokszor keserű élmények ülepedtek le s viharos indulatok s bizarr szeszélyek zaklatták. Az embergyűlölet és világfájdalom, mi nála némi vad nyerseséggel párosult, nem volt meg költészete alaphangjában. Innen-onnan ragadt reá, egészségtelen rész volt, miből nemcsak hogy nem tudott valami kitűnőt alkotni, de ritkán tudta költőisítni is. Oda dobta mint keserű epét és könnyült általa.