Gyulai Pál: Petőfi könyvtár 5. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1908)

Előszó

Petőfi Sándor és lyrai költészetünk 39 Nevethettek szögletességein, de mindenkit magával ragadott, ha lelkesült. Epés gúnyai s bizarr szeszélyei nem egy embert döbbentettek vissza, de szilárd jelleme, fiúi szeretete, baráti áldozatkészsége tiszteletet parancsoltak. Kedélyén különös vegyületben olvadt össze, mi gyöngéd és vad, magasztos és nevetséges s ez elhúzódik költeményein is. Midőn olvassuk, mindig eszünkbe jut a költő. Egyénisége varázsként lebeg költeményein, pótolja hiányait, emeli szépségeit Meg vagyunk bűvölve, leteszszük az itészi szigort, többet elnézünk neki, mint bárkinek s egészen átadjuk magunkat az érzéseknek, melyeket a költő iránti részvét felköltött. Éppen mint Byronnál, kinek élete nem kevésbbé vette igénybe a világ részvétét, mint halála. S mint hasonlít egymáshoz sorsuk is! Mindketten ifjan, hirök délpontján, eszméikért küzdve szállottak sirba, halálukkal engesztelve ki ellenségeiket s pecsételve meg azon költői kijelentést, melynek dalnokai valának. Mély erkölcsi érzései némi cynismussal párosultak. Gyűlölte az álszenteket, gúnyolta a kimázolt erényt, megénekelte az érzéki gyönyört, anélkül, hogy epikureus legyen vagy megtagadja azon morált, mi nem emberek csinálmánya, mit isten irt az emberi szívbe. Szerette lerántani a tekintélyt, mit zsarnokságnak hitt, vágyott daczolni a közvéleménynyel, mely annyiszor emeli fel az ámítót, nyeglét s dobálja sárral az érdemet.