Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)

Felhők

Felhők 71 elsötétült és csak átok gondolata él még benne; de szivében nem halt ki még a szeretet. Érzi, hogy abban nagy, kitéphetetlen szeretet van. Felakarja magát áldozni; megváltani az emberiséget halála árán. Szivét akarja odadobni, hogy abból a szeretet eszméje fakadjon. Hiszi, hogy ez a szeretet létrehozza a szabadságot, melynek levegőjében képes lesz megjavulni az emberiség. Kivágom én keblemből szivemet, Ott ugy sem okoz mást, csak gyötrelmeket. Kivágom és a földbe ültetem . . . Talán kikél babérfa képiben, S koszorúja lesz a bajnokoknak, Kik szabadságért harczolnak. Végül ebben is kételkedni kezd. Kilobban az utolsó szikra is. A szeretet is csak agyrém. Az sincs, még saját szivében sincs. Semmi sincs. Minden álom. A természet álma. Álom a mi létünk is. Álom a filozófus eszméje, hogy gondolkodunk, tehát vagyunk. De hát minden álom után van fölébredés. Mi lesz akkor? Fövényszem . . harmatcsepp ... a szikla, amelyet Ezer villám meg nem rengethet . . . Az örökké rengő tenger. . . A tiszta napfény és a szennyes ember, És minden, minden a világon Csak álom, tünedékeny álom. Ez álma mind a természetnek, Kit miljom év előtt szender lepett meg,