Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)

Felhők

NYOLCZADIK SZIN. Mindent eltemetett a hős, egymaga áll a sírnál, kezében a lanttal, melyen himnuszt énekelt a mulandóságra. A szomorú látvány, a puszta egyedüliség még egyszer fölébreszti a rokonszenvet szivében. Bele akar pillantani az élet apró jeleneteibe. Hátha van ott még valami, ami nem a bűn jegyében fogant. Hátha van még valami, ami vigasztaló. Belenéz a betegember szobájába. Ott egy aszszonyt talál, ki orvost hivat, mert „az orvos gyakran öl". Megnézi a barátok ölelését s ott is csak gyilkot fedez fel. Azt tapogatták, míg öleltek: Hol van legfájóbb része e kebelnek ? Hogy gyilkukat majd oda döfjék . . És oda döfték ! Menjünk tovább. Az emberek egymást lökdösik kenyérért. Keresztül gázolnak egymáson. Félrelökik az útból. Az megy előre, aki erősebb. Irtóztató küzdelem a létért. Miért teszik? Mindenik a boldogságért fárad ; egyik sem tudja, hogy hiába.