Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)

Felhők

48 Petőfi-Könyvtár annyit ér. Mulandóság a nagy törvény. Mulandók az érzelmek, melyek kihalnak; mulandó az ember, ki meghal; mulandók a csillagok, melyek lehullnak. Hova vezet ez a törvény ? Mi lesz a vége? Hah, rnajd ha miljom s miljom év lemégyen, S a földön és az égen Csak egy ember s egy csillag bujdosik! S ha végre az is leesik! így ostromolták e kérdést Goethe és Byron is. Megfejtést egyik sem talált. Az első a megnyugváshoz jutott el; a második a kétségbeeséshez. A mi költőnk is feljajdul s tovább fűzi a gondolatot. Hova tűnünk ? Miért élünk, ha jó és rossz egy sorsot ér. Ha Sokrates és hóhéra is egy helyre mennek. Oh lehetetlen ! És hátha . . . hátha . . . Mért nem láthatni a másvilágba ! Zavart elméjében összefutnak a gondolatok és keresztül-kasul kergetik egymást. A sír és a mulandóság. Örökkévalóság és véges lét. A földi élet és a túlvilág. Minden zavart képekben foly össze. És a világ vége? Byron Kainja megelégszik azzal, ha a múltat látja; ő a jövőt is látni akarja. Mikor megbomlik a nehézkedés törvénye és magába temet mindent földünkkel, bűneinkkel és szenvedéseinkkel együtt. Elmém ezen sokat gondolkozik: Ha valaha